Sokan kérdezik, hogy bírom a munkát az egymiben, a sok sérült gyermek közt nap, mint nap.
Az elején valóban nehéz volt, de toleranciával, elfogadással már nem is annyira az. Nyitott szemmel kell járni, meglátni bennük is a szépséget. Ezért ők rettentő hálásak. Most potyognak a könnyeim, mert az imént hatalmas trappolás után egy kislány tépte fel az ajtómat, megölelt, és megköszönte a sok segítségemet. Ezeket ő készítette nekem. <3
Csoda világ, szeretem!
